Rufen Sie mich an: (+36) 20 589 6780

Gyógyítás „mellékutcában”


 >> Cikk megtekintése eredetiben az ikonra vagy a képre kattintva (JPG formátum)

Helyben olvasáshoz:

Aligha van Magyarországon felnőtt, akinek ne lett volna gerinceredetű fej-, nyak vagy derékfájdalma. Az ilyen panaszokkal jelentkezőknek az orvos többnyire azt mondja: „Ez olyan állapot, amivel együtt kell élni.” Súlyosabb esetben e tanács után következik a gyógyszer, a táppénz és a kórházi beutalás, ha egyáltalán van szabad hely.

Közben, némiképpen azért, mert az egészségügy ma még ezekre a fájdalmakra ritkán nyújt vagy tud nyújtani tudományosan megalapozott teljes gyógyírt, valóságos szabad verseny alakult ki: megjelent a reumazselé, a reumatapasz, a magneto-terápia és az autodidakta módon képzett akupunktúrás orvosok egész kis serege. Mivel mindezen gyógymódokat a hazai reumatológusoknak, a mozgásszervi betegségek szakorvosainak többsége nem fogadja el, sőt, vannak akik kiátkozzák valamennyit, érthető, hogy egyesek más orvosi kezelési módszerrel sem mernek hangosan és nyilvánosan jelentkezni.

Ilyen helyzetbe került nálunk az úgynevezett „manuális medicina”, amelynek során az orvos a gerinceredetű fájdalmak kezelését kizárólag kézzel végzett műfogásokkal végzi. E terápia hazai sorsa szemléletes példája a nemegyszer tapasztalt, eleve elutasító szakmai reagálásnak, amikor egy gyógyító módszer útját érthetetlenül göröngyössé teszik, mintegy „mellékutcába” kényszerítik.

A csontkovács

A „kézzel gyógyító orvos” Magyarországon nem elterjedt, kevéssé ismert fogalom. Amikor az ilyen téma szóba kerül, szinte mindenkinek azok jutnak az eszébe, akiket - függetlenül képzettségüktől és az alkalmazott technikától - csontkovácsoknak szoktak nevezni. Velük szemben - nálunk és más országokban is - az orvosok többsége bizalmatlan, sőt az egészségügy hivatalos álláspontja szerint: kuruzslók.

A korábbi évtizedekben Magyarországról sokan jártak át szlovák területre, ahol a csontkovács Pista bácsi nagy hírnévre tett szert. A nála jártak többnyire arról számoltak be, hogy javult az állapotuk, legalábbis átmenetileg. Az igazi csontkovácsok valóban képzetlen, főleg falusi emberek, akik családi hagyományként vagy állatokon szerzett tapasztalatuk felhasználásával gyógyítottak. Technikájuk néhány fájdalmas, erőszakos, a csigolyákra kifejtett nyomás, aminek azonban bizonyos esetekben pozitív hatása volt.

A XIX. században elsősorban angolszász területeken szerveződtek orvosi iskolába az úgynevezett csontrakók, akik azt vallották, hogy minden betegség gerinceredetű és annak kezelésével a panaszok gyógyíthatók. Később országonként különböző módszerek, képzési formák és működési lehetőségek alakultak ki. Az így működők azonban csaknem mindenütt szembekerültek az orvosokkal, mivel elméleteik szakmailag elfogadhatatlanok, eredményeik tudományosan ellenőrizhetetlenek voltak.
A mai értelemben vett manuál medicina (kézgyógyítás) a második világháború után Németországban különült el a természetes gyógymódok más irányzataitól. A laikus műfogásokat szakorvosok próbálták ki, válogatták rendszerbe, kezdték alkalmazni és oktatni. Nyugat-Európában egyes országokban ma már az egészségügyi biztosító társaságok is elfogadják alkalmazásukat.

A szocialista országok közül elsőként 1950-ben Csehszlovákiában kezdtek el e témával foglalkozni a prágai Neurológiai Klinikán, tíz évvel később már tanfolyamokat szerveztek a manuális kezelésről, elsősorban a mozgásszervi rehabilitáció különböző területein dolgozó orvosoknak. Ugyanebben az időben az NDK-ban is tanfolyamot indítottak fizioterápiás orvosok számára. Azóta mindkét országban több mint kétszáz orvost képeztek ki e gyógyítási mód alkalmazására.

Magyarázat nincs

Azt, hogy nálunk minden gyógyszert, gyógyító módszert alapos és szakmailag szigorú vizsgálatnak vetnek alá az általános alkalmazás előtt, mindenki csak helyeselheti. Az, hogy ez a folyamat többnyire hosszadalmas, és ezért a rászorulók türelmetlenek, ugyancsak érthető. Ha azonban azt halljuk, hogy már világszerte polgárjogot nyert a manuál medicina; hogy más országokban gyorsabban s szélesebb körben terjed, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha a panaszosok „dörömbölése” növekszik.

Bizonyos gyógymódoknál a gyógyszer vagy az eszköz alkalmazását számunkra elérhetetlenül magas devizakiadás nehezíti meg. Minderről a manuál medicina eseteben szó sincs, hiszen egyik legfontosabb előnye, hogy semmilyen beruházást vagy kiadást nem igenyel. Nálunk Magyarországon azonban eddig legfejlebb csak a gyógyult betegek sora vallja, hogy más gyógymódok eredmenytelenségével, esetleg részleges eredményével szemben a manuál terápiával kezelő orvos nála teljesen panaszmentes állapotot teremtett.

Figyelemre méltó, hogy az effajta gyógymódot alkalmazó orvosak magánrendelésén elsősorban az úgynevezett menedzser-típusú betegek jelentkeznek: vezető állású gazdasági szakemberek, magánvállalkozók vagy sportolók és művészek. A páciens így kezdi: „Holnap el kell utaznom egy fontos külföldi üzleti tárgyalásra”, vagy „Mindenáron pontosan le kell szállítanom a megrendelt árut...”, esetleg: „Nem mondhatom le a fellépésemet”.

Tény az is, hogy Magyarországon a manuál terápiát alkalmazók hivatalos külföldi kiküldetés során kaptak kiképzést és a magyar egészségügy képviseletében vettek részt több nemzetközi konferencián. Egyebek között ebből is kiderül, hogy a gyógymódot a magyar egészségügy is elfogadja - látszólag. A valóságban alkalmazására csak a „mellékutcában” kerülhet sor. Jellemző, hogy néhány orvos mintegy magánértesülésként veszi figyelembe a módszer létezését, és ha manuál terápia alkalmazását látja szükségesnek, akkor betegét elküldi a kézzel gyógyító orvoshoz.

Nálunk nincs egészségügyi szakterület, amelyik magáévá tenné ezt a gyógymódot, pedig az ortopédia nem tudja teljesíteni a szükségesnek tartott műtéteket; a reumatológiában pedig panaszkodnak a „szűk keresztmetszet" miatt.

Vak módszer

Az egészségügyi információ hitelessége érdekében feltétlenül le kell szögezni: a kézzel gyógyító orvos igénybevételének szükségességét nem a betegnek kell eldöntenie. Szó sincs arról, hogy ez minden reuma- és mozgásszervi panasz esetében az egyedüli gyógymód, és még kevésbé minden fájdalmat megszüntető csodaszer. A manuál terápia lényege, hogy az orvosok által kizárólag kézzel végzett műfogások segítségével elsősorban a gerinc közötti kis ízületek apró ficamait, becsípődéseit lehet oldani. Az igazsághoz tartozik, hogy a hazai orvosi közhasználatban ezek a fogalmak nem ismertek, pontosabban nem szívesen veszik tudomásul létjogosultságukat. A hazai reumatológusok többnyire ,,meszesedésben” gondolkodnak s azt elfogadandó állapotnak minősítik, amelyben ilyen- vagy olyan gyógyszeres vagy egyéb kezeléssel időszaki javulást lehet elérni.

A ma tudományosan igazolt gyógyeljárásoknak megvannak a szigorú kipróbálási szakaszai, ami - sok egyéb között - az úgynevezett kettős vak módszert teszi kötelezővé. (Ennek során az új gyógymód hatásosságát úgy kell összehasonlítani egy hatástalannal, hogy se a beteg, se az orvos ne tudja, mikor melyiket alkalmazta, és egy külön személy végzi az értékelést.) Erre a manuál terápiával meggyógyítottaknál is sor került, tehát objektív bizonyíték is rendelkezésre áll. Az illetékesek minderről azonban alig vesznek tudomást, miközben a laikus, aki azt tapasztalta, hogy az elmúlt években több „mellékutcába” kényszerített gyógymódot később hivatalosan is elismertek, természetesen nem tud eligazodni a tudományos kérdésekben. A hazai egészségügy iránti bizalmát azonban mindenképpen erősítené, ha a szakmailag már elismert terápiáknak zöld utat adnának.

Pálos Miklós