>> Cikk megtekintése eredetiben az ikonra vagy a képre kattintva (JPG formátum)
Helyben olvasáshoz:
,,’67-ben már vállnál magasabbra nem bírtam emelni a jobb karom, ráadásul két bottal is úgy araszoltam, mint akiben az ördög megakadt keresztben. Pedig nyolc hónapig kezeltek mindenféle módon, és már egy emeletes ház árát is ráköltöttem a bal lábamra. Akkor hallottam arról, hogy Szlovákiában, Szelőcén él egy híres csontkovács; bizonyos Kubicska István. Ketten húztak-nyúztak, nagy keservesen felraktak a vonatra, és hosszú utazás után megérkeztünk. Pista bácsi éppen a jószágokat etette, és amikor végzett, komótosan kezet mosva rendelni kezdett. Először az asszonyokat hívta be, majd bő óra múlva rám került a sor. Minek hozta a botot, csodálkozott. Minek, minek, legyintettem, mert lassan már vele sem bírok menni. No, ezek már feleslegesek, felelte és leültetett. Levettem a kabátot, inget. Mit csinált, mit nem, de helyre rakta két csigolyám, ugyanazt tette a forgóimmal, és én visszafelé a botokat a vállamon vittem. Látja, azóta eltelt bő húsz esztendő, és ma is ezen a két lábamon járok — támasztékot azóta sem vettem a kezembe.”
Valahogyan így kezdődött a kiskunhalasi Teleki Sándor kálváriája, mert az lett belőle, nem is kicsi. Most a 67-et tapossa, és szűk húsz éve igyekszik az azóta meghalt szelőcei csontkovács tapasztalatait hasznosítani. Szerencséje volt, mert Pista bácsi tréfás, anekdotáló hajlama miatt a szívébe fogadta. Teleki Sándor nagyon sokszor megfordult nála, figyelhetett.
- Temérdeket tanultam tőle kedves, jobban mondva ellestem, elloptam a tudományát, mert ez szerintem olyan jártasság, amelyet nemcsak tanulni, de lesni, lopni is kell - emlékezik vissza rá.
Ma már messzeföldön ismert csontkovács. Áldják is, meg fújnak is rá. Levelek százait veszi elő a fiókból: Debrecentől Kaliforniáig; Szolnoktól Nagyváradig; Berettyóújfalutól Kenderesig; Hamburgtól Bécsig járnak hozzá bicegő, karjukat, hátukat, lábukat fájlaló páciensek. A sorok arról vallanak, hogy többségükkel csoda történt: ez a halasi ember visszaadta a járásukat, a mozgásukat. Nem fáj a hátuk, a fejük — noha egyetlen egyetemi szemesztert sem végzett jótevőjük.
Pedig kegyetlenül nehéz volt a tanulás, a „módszer ellopása”, Kubicska Pista bácsi ugyanis ritkán szólt, agglegény volt őkelme, aki a hallgatni arany elvet vallotta. Mert lesni, leshette a fogásait; igaz, mire begyakorolta őket, évek teltek el. Ráadásul a vállak, a forgók visszatételét roppant nehezen sajátította el. Szó szerint igaz: élete párján gyakorolta, finomította esztendőkig ezeket a mozdulatokat. Meg néhány aszályos torkú cimboráján, akiket a kocsmából invitált alanyoknak. No, nem ingyen, hanem ő fizetett nekik temérdek sört, ha hagyják magukat megvizsgálni.
Mindez még a hetvenes esztendők küszöbén történt, bár a személye körül azóta sem csillapodtak a kedélyek. A köszönő leveleken kívül akadnak olyan orvosok is, akik sarlatánnak, kuruzslónak tartják. Mosolyogva tudomásul veszi, és úgy fűzi tovább ezt a gondolatsort: noha ma is harmincnégy páciensem volt reggel nyolctól este négyig, egyiktől sem kértem egy petákot sem, mivel a kuruzsló ilyesmit nem tehet. Aki adott valamit elfogadtam. Legyen az két üveg hosszúnyakú, dísztányér, vagy forint.
Pár hete illusztris vendégek kopogtak az ajtaján: főorvosok az ország jónéhány helyéről. Ki tágra nyitott szemekkel, ki mérgesen leste mozdulatait, és bizony ebből a találkozásból nem hiányoztak a szócsaták sem. Hogy meri ön ezt csinálni, amikor egy hónapot sem tanult az egyetemen? Becsapja az embereket, így a másik. (Tény: nem mindenkin segítenek az ujjai, de a betegek zöme elégedetten távozik. Ezt bizonyítja az is, hogy kedden, szerdán és csütörtökön — amikor kinyitja a kaput — mindig telt ház van nála.)
Az észrevételekhez annyit fűzött hozzá: noha maguknak tengernyi, rengeteg az ismeretük, csak éppen azt nem tudják, amit én ezzel a két kezemmel — mutatta nekik legfontosabb „orvosi műszereit”. Az érvelést nevették, és sűrű kézfogások után távoztak. Sőt közülük páran néhány perc múlva visszatértek, mondván, szívesen eljönnének máskor is, ellesni, „ellopni” ezt a tudományt. A hatvanhét éves, egykori villanyszerelő válasza igen volt.
D. Szabó Miklós