Hívjon bizalommal: (+36) 20 589 6780

A szegény embernek is joga van a gyógyulásra

 >> Cikk megtekintése eredetiben az ikonra vagy a képre kattintva (JPG formátum)

Helyben olvasáshoz:

Külföldi gyógyítók, extraszenszek, csontkovácsok járnak Kecskemétre, s hallani: mennyi ember megfordul náluk. A minap, amikor az egyik bioenergiával gyógyító orosz orvosról beszélgettünk, megszólalt egy ismerősöm: „Kecskeméten is él egy híres csontkovács!”

Lehet, hogy mások is így vannak vele, de én most hallottam először a nevét. Teleki Sándornak hívják, s a Petőfivárosban lakik. Nem reklámozza magát, még a kapujában sincs utalás arra, hogy gyógyító munkát végez, mégis, akinek szüksége van rá, eltalál hozzá. Fotóriporter kollégámmal kedd délelőtt látogattuk meg. Már az utca végéről sejteni lehetett, melyik Teleki Sándor háza, ugyanis előtte nyolc-tíz autó állt. Kinn, a kapu előtt is várakoztak emberek, benn pedig a rendelő előtti előszobákban legalább negyven ember rostokolt. Legtöbbjük reggel 6 órakor megérkezett, azóta várja, hogy sorra kerüljön.

Amikor belépünk a házba, éppen 11 óra van. Akik közvetlen a rendelő ajtaja előtt állnak, rendkívül ingerültek. Egy kalocsai asszony, meglátva bennünket, felkiált: „Ha bemennek előttem, nem tudom, mit csinálok!”

Érthető a barátságtalan fogadtatás. Aki négy-öt órája ácsorog a kezelésre várva, az már elveszítette türelmét. Természetesen, mi sem törünk be a rendelőbe, várjuk, hogy kinyíljon az ajtó. Itt egyébként sincs protekció. Azt hallottam, s ezt a kinn álló betegek is megerősítik, hogy Teleki Sándornál senki nem mehet be soron kívül. Járnak ide államtitkárok, nagykövetek, és ugyanúgy egész nap az előszobában ácsorognak, mint bárki más. A taxisblokád szombatján például Tőkés László presbitere jött el gyógyíttatni magát, ő is órákat várakozott. Teleki Sándor telefonos bejelentést sem fogad el. S akinek nincs telefonja? - mondja az szenvedjen hátrányt a többi emberrel szemben? S vajon mennyi a csontkovács tarifája? A körülöttünk lévők közül senki nem tudja megmondani. Sőt, felháborodva tiltakoznak: „- Ez az ember nem tartja a markát! - mondogatják. - Ő nem olyan, mint a többi, nem kér pénzt.”

Egy érdekes esetet is elmesélnek. Egyik nap egy idős asszony lépett ki a rendelőből, sírva. Mi történhetett, találgatták. Talán megbántotta a csontkovács? Vagy fájdalmas volt a kezelés? Kiderült, hogy a néni fizetni akart. Volt a nyugdíjáig még 150 forintja, s ebből ötvenet a gyógyítónak akart adni. Teleki Sándor nem fogadta el.

Lassan-lassan oldódni kezd az érkezésünkkor támadt feszültség, egyre többen elegyednek szóba velünk. Egy idős asszony, aki Szegedről utazott Kecskemétre, így fordul hozzám:
- Kedves! Nem tudja, hol lakik a mágikus? A tévében hallottam róla, s felkeresném. Nekem ugyanis nagyon sok bajom van. A szívem, a gyomrom, a fejem, a csontjaim, mindenem fáj.
- És orvosnál járt-e már? - kérdezem.
- Legalább egy kiló gyógyszert szedek. De nem használ egyik sem. Higgye el, már utálom magam.

Mellette két tizenéves fiú áll, ők Bajáról jöttek a derekukat gyógyíttatni. A külső előszobában asszonyok üldögélnek: idősek, fiatalok egyaránt. Egyikőjük Szolnok megyéből, Kőtelekről jött, a másik Szekszárd mellől. A gerincükkel van probléma.

- Tizenöt éve vagyok beteg - szólal meg egy decsi fiatalasszony. - Megjártam az intenzív osztályt, műtötték, mindent csináltak velem. Semmit nem ért. Fél órába tellett, hogy reggelente fel tudjak kelni. Annyira fájt a lapockám, nem kaptam levegőt, a jobb lábam meg szinte megbénult. Képzelheti, hogy éreztem magam, amikor állómunkát végzek!
- S most jobban van már?
- Másodszor vagyok itt, és sokkal jobban érzem magam. Végre nincs fájdalmam.

A Kőtelekről érkezett asszony, talán még harmincéves sincs, bólogat. Hasonló panaszokkal jött ide, s már sokat javult. Sorolni kezdi mindenki a baját. Egyik a lábát tapogatja, másik a karját. Legtöbben reumás fájdalmakra panaszkodnak, és dicsérik a csontkovácsot, akinek a híre az ország másik végébe is eljutott. Egy-két betegnek maga az orvos ajánlotta Teleki Sándort. A csontkovács végre szünetet tart. Ez is ritka, mondják, hiszen még ebédelni sem szokott. Reggel megkezdi a rendelést, s addig tartja, míg el nem fogynak a betegek. Fotóriporter kollégámmal, kihasználva a lehetőséget, az ajtóhoz nyomulunk. Teleki Sándor éppen egy beteget kísér ki. Mondjuk, mi járatban vagyunk. Erősen tiltakozik: nem, nem, ő nem nyilatkozik, nincs szüksége újságcikkre. Éppen elég ember jár hozzá, alig győzi. Mi azonban kötjük az ebet a karóhoz. „Legalább öt percet beszéljünk! - kérlelem.”

Végre beenged a rendelőbe. Így nevezem a helyiséget, pedig nem az, nem is látszik annak. íróasztal, könyvespolc, fotelok, dohányzóasztal, rajta cigarettásdobozok, pipák. Teleki Sándor egymás után szívja a cigarettát. Alacsony, szakállas fiatalember, talán csak a keze árulkodik a tevékenységéről.
„Nézze - mutatja a jobb kezét -, feldagadt.” Ezért tart szünetet, különben ennyit sem engedne meg magának. Teleki Sándort nehéz szóra bírni. Kérdezem és felel, de csak egy-egy szóval. Nem lehet rámondani, hogy bőbeszédű. A betegek is így jellemzik: nem beszél sokat, teszi a dolgát.
- Kitől tanulta a gyógyítást ? - próbálom faggatni.
- Édesapámtól.
- És kinek adja át a tudását ?
Hosszas hallgatás után így válaszol:
- Talán a fiamnak.
- Mit szól a környezete a tevékenységéhez? Bántják ? Elismerik ?
- Inkább elismernek.
- Orvosok is?
- Orvosok is járnak hozzám.
Azt mondják, a combnyakcsontot is három ujjal vissza tudja tenni. A kórházban ez egy komoly műtét. Vajon miért nem az ön módszerét alkalmazzák?
- Ezen soha nem gondolkodtam. Én dolgozom.
- Lejegyzi a tapasztalatait?
- Nem. Minden eset más és más. Nem győzném.
- Úgy hallottam, külföldi orvosok, professzorok is felkeresték, sőt, több ajánlatot kapott, hogy dolgozzon klinikán.
- Így van.
- Miért nem vállalta ?
- Azért, mert magas tarifákat kellene kérni. Szerintem a szegény embernek is joga van a gyógyuláshoz.
- Miért csinálja?
- Emberszeretetből.
- Vannak emlékezetes esetei?
- Igen. Amikor nyitott gerincet gyógyítottam meg. Óriási volt a felelősségem.
- Tisztában volt vele?
- Igen. Akár meg is hallhatott volna a beteg. De meggyógyítottam.
- Megtanulható ez a tudás, vagy veleszületett tehetség kell hozzá?
- Bevallom, nem tudom.
- Ránéz a betegre, s már tudja is, mi baja?
- Nem. Tapintással érzékelem.
- Nem inkább a lelkükre hat az embereknek ?
- Nincs idő beszélgetni, én a csontokat teszem helyre.

Kintről a várakozók beszélgetése szűrődik be. Nem zaklatjuk tovább a csontkovácsot.
- Neked is fáj a nyakad - szólal meg a kollégám. - Nem mutatod meg?
- Én sem szeretem a protekciót - felelem, és pillanatok alatt távozunk a rendelőből.

Kinn megkönnyebbülve sóhajtanak fel a várakozók. Teleki Sándor folytatja a rendelést.

Benke Márta